Zafír gyémánt
A sötétbe burkolózó, apró helyiség sarkában kuporogtam, szokás szerint.
Próbáltam magamból kizárni a fájdalmam, de az minden erőfeszítésem ellenére visszakúszott az elmémbe.
Azzal nyugtattam magam, hogy volt már rosszabb is. Az állandó elektrosokk ennél ezerszer jobban fájt, és ott megtanultam, hogy mi a kín.
A nap minden percében reménykedtem, hogy egyszer jobb lesz, de nem változott semmi, már vagy két éve.
Most a legutóbbi kínterápia utóhatásait próbáltam elfojtani magamban, de ez nem sikerült.
Sosem gondoltam a halálra, pedig most lett volna okom rá. De nem! Mindig reménykedtem. Mindig arról álmodoztam, hogy a szüleim egyszer megjelennek az ajtóban, és kivisznek a börtönömből.
Nem tudom, hogy miért kapaszkodtam már-már betegesen a remény aprócska szikrájába. Azt sem értettem, hogy miért a szüleimtől várok segítséget, mikor pont ők kényszerítettek ide.
Soha, senkinek sem sikerült megértenie a látomásaimat. Démoni, boszorkányos dolognak tartották. Egy-két évszázaddal korábban máglyán végeztem volna miattuk. Bizonyos szempontból az jobb lenne, mint a jelenlegi helyzet. Azt emberek azt hiszik, hogy az elektromos kezelések által elmúlnak a jövőképeim.
De nem, semmi haszna az egésznek. Két éve, hogy itt ülök a nap minden percében, ebben a kicsi szobában, melynek falai elzárnak a külvilágtól. Ennyi ideje, és még nem tapasztaltam semmiféle változást.
Régebben, amikor még boldogan és szabadon éltem, a látomásaim élénkek voltak, de most szürkék, kivesztek belőlük a színek. Mostanában mindig ugyanazok a képek jelentek meg előttem, mert mindig ugyanaz történt velem.
Csupán a figyelmem elterelése végett fókuszáltam rá most a közeljövőre.
Nagyon megijedtem. Szinte nem láttam semmit, csak néhány homályos foltot. A jövőm ködbe burkolózott.
Egy pillanatra megkönnyebbültem. Talán véget érhetnek a szenvedéseim. Talán kijuthatok végre innen.
A következő percben ugyanilyen gyorsan estem kétségbe. Ha eddig semmi változás nem történt, akkor miért pont most? Lehet, hogy ez rosszat jelent, és ahelyett, hogy örülök neki, inkább félnem kellene.
Még kisebbre húztam össze magam a sarokban, és erősen koncentráltam. Bár az utóbbi időben kényszeresen próbáltam elfojtani a fejemben megjelenő képeket, most mégis mindennél jobban látni akartam őket.
Hozzászoktam már, hogy valamilyen kísérteties módon ismerem a jövőmet. Most – és ettől kicsit őrültnek éreztem magam – szinte hiányoztak.
Az ismeretlen mindig félelmetes, pláne akkor, ha a bekövetkezését megelőző időben megváltoznak a körülményei is.
Féltem. Nem tudtam mitől, de rossz előérzetem volt. Most, hogy szinte semmit sem láttam a jövőmből, csak a baljós megérzéseimre hagyatkozhattam.
A következő pillanatban majdnem felsikoltottam. Egy árny kúszott el a kis helyiség rácsos ajtaja előtt. Egy fantom, mely után középhosszú, szőke haj lebegett.
Tudtam, hogy nem ide való. Az intézmény összes dolgozóját ismertem, és az imént látott alak egyikre sem hasonlított.
Nagyon megijedtem. Olyan gyorsan, és elegánsan haladt el az ajtó előtt, mintha nem is ember lenne. De talán egy újabb látomás volt.
Átkaroltam a térdem, majd lehajtottam a fejem. Nem akartam semmit sem látni, sem az ijesztő valóságot, sem a kísérteties képeket a fejemben.
Csak a sötétség egyszerűségére vágytam, semmi másra.
De még így sem tudtam kizárni a fejemből a világot. Hallottam, ahogy az előzőtől eltérő ritmusú, de ugyanolyan könnyed léptek visszhangzanak a keskeny sötét folyosón.
Egy kicsit megkönnyebbültem. Ezeket a lépteket már a hangjuk alapján felismertem, hiszen az elmúlt két év alatt többször hallottam őket a szükségesnél.
Kicsit megnyugodtam, ahogy megláttam a doktor kedves arcát.
Beletelt egy pillanatba, míg felfogtam, hogy azon most nem kedvesség tükröződik, hanem valami egészen más:
aggodalom.
A doktor látta, hogy sejtem, hogy nincs minden rendben. Halványan elmosolyodott, de tudtam, ez nem amolyan könnyed mosoly, csupán meg akart nyugtatni.
Rögtön továbbhaladt, de most gyorsabban, mint szokott. Még néhány pillanatig hallottam a lépteit, majd újból csak a csend üressége vett körül.
Próbáltam számon tartani a percek múlását, de úgy tűnt, az időérzékemet a látomásaimmal együtt vesztettem el.
Egyszer csak visszatért a doktor, de az arca most még gondterheltebbnek tűnt.
A kicsi cellám ajtajához lépett, majd elfordította a zárban a kulcsát, így az hangos kattanással kinyílt.
Két könnyed lépéssel szelte át a helyiséget, majd megállt nem sokkal előttem.
Amikor felnéztem, láttam, hogy a kezét felém nyújtja. Tétovázva nyúltam utána, majd a doktor gyorsan felhúzott a földről.
- Ne féljen, drága Alice, nem lesz semmi baj – suttogta megnyugtatóan.
Egy pillanatra tényleg megnyugodtam, de a következő másodpercben megint sikítani akartam.
A doktort szerettem a legjobban az itteniek közül, és tudtam, hogy ő is kedvel engem. Mindig is megbíztam benne, de most nagyon megijesztett.
Egyetlen apró mozdulattal kapott a hátára, majd rohanni kezdett velem keresztül a folyosókon, ki az épületből.
Csak abból sejthettem, hogy rohanunk, hogy a tárgyak és az épületek félelmetes sebességgel, egyetlen, összemosódó csíkot alkotva húztak el mellettünk, de mégis olyan érzésem volt, mintha egy helyben állnánk.
A belvárosi épületek színessége fokozatosan szürkévé vált. Egy elhagyatott sikátorban lassított le, majd óvatosan a földre helyezett.
Egy pillanat erejéig fájdalmas arckifejezéssel mért végig, majd közelebb hajolt hozzám.
- Bocsáss meg majd nekem, kérlek! – suttogta a fülembe, majd az ajkait a nyakamra tapasztotta.
Először nem értettem, hogy mit akart, de a következő másodpercben minden világossá, vagy talán még rejtélyesebbé vált.
Éreztem, ahogyan a jéghideg, kemény fogak könnyedén áthasítják a bőrömet, mintha az csak egy vékonyka papír lenne, amit egy olló egy pillanat alatt nyisszant ketté.
Először még csak a seb miatt érzékeltem fájdalmat, de néhány perc elteltével már mérhetetlen kínban szenvedve vonaglottam a sikátor kövén.
Mintha forró tűz járta volna át a testem, a nyakamból kiindulva, lassan kúszva a végtagjaim felé, hogy végül minden sejtemet betöltse a kibírhatatlan kín.
Az előbbi, a harapás miatt kialakult fájdalom ehhez képest semmi volt, sőt, még az elektromos kezelések sem fájtak ennyire.
Inkább ezerszer elviseltem volna a szörnyű terápiákat, csak valaki a tűztől szabadított volna meg!
Bármit, csak ezt ne!
Azt hittem, hogy idővel egyre kevésbé fog fájni, de tévedtem. A tűz egyre hevesebben lobogva égette szét a belsőm.
Eddig sosem kívántam a halált, bármennyire is szenvedtem. Most viszont, már szinte vágytam rá. Ennél csak minden jobb lehet.
Az elektromos kezeléseket az utóbbi időben már egyetlen hang nélkül tűrtem, mert az elmúlt két évben az önuralmam rengeteg fejlődött. De ezt még így sem bírtam ki sikítások nélkül.
A testem felett elvesztettem az irányítást. Össze-vissza kapálóztam, vonaglottam a hideg betonon.
Homályosan láttam a doktor fájdalomtól eltorzult arcát; nem messze tőlem, magasan fölém tornyosulva állt.
- Bocsáss, meg – motyogta időnként.
Nem tudtam, hogy mit kellene megbocsájtanom. Én bármit elnéztem volna neki, ha ezzel megszűnik a fájdalmam, vagy legalább valamennyire csökken.
De nem! Továbbra is egyre növekvő erővel égetett az elolthatatlan tűz, én meg csak szenvedtem, és egyre hangosabb sikítások hagyták el a torkomat.
3 nap múlva
Tökéletesen hallottam, ahogyan a szívem dobogásának ritmusát egyre gyorsabbra hajszolják a lángok. A tűz a testem minden pontján egyre csökkent, de a szívemben folyamatosan erősödött, mintha a többi helyről oda összpontosulna minden eddigi fájdalom.
A tűz néhány pillanatig az eddigieknél is nagyobb lánggal égett. Próbáltam elfordítani a fejem, hogy ránézhessek a doktor arcára, de már nem volt ott. Ijedten kerestem, miközben a szívem már-már valószerűtlenül gyorsan vert.
Megtaláltam. Egy pillanatra megnyugodtam, de aztán egy másik alakot is megpillantottam, és úrrá lett rajtam a kétségbeesés.
Tudtam, hogy már láttam valahol. Nem kellett sok idő, hogy rájöjjek, bár a tűz égése lassította a gondolkodásomat.
A hosszú, szőke hajról, és a nyúlánk, szikár testről azonnal rájöttem, hogy honnan olyan ismerős.
Ha nem a lángoktól bénultan fekszek ott, akkor már egészen biztosan elszaladtam volna. Nagyon féltem, bár tudtam, ennél már nem fájhat semmi sem jobban.
A szőke alak felém közeledett. Bosszúsan rúgott bele egyet rángatózó testembe.
Egy pillanatig a levegőben repültem, majd óriási erővel vágódtam neki egy magas betonfalnak.
Azt hittem, hogy most a fájdalom majd fokozódik, de ehelyett azt hallottam, hogy a fal megreped, ahol a testem hozzáér.
Furcsa érzések kavarogtak bennem, ahogy a földre zuhantam. A szívem még mindig hevesen lüktetett, de más testrészem nem fájt, mégis a fejem furcsán kavargott, mint az elektrosokk kezeléseknél, amikor néhány percre minden elsötétült előttem, és azután nem emlékeztem tisztán semmire.
Tompán, távolról fülsüketítő, fémes reccsenést hallottam, éles kiáltásokkal keveredve. A következő másodpercben megláttam nem messze a földön heverő testemtől egy különös színű és szagú, hatalmas tüzet, melynek lángnyelvei a doktor feldarabolt testét nyaldosták.
Nem bírtam tovább, erőtlenül elfordítottam a fejem, mely még mindig erőtlenül kavargott.
Lehunytam a szemeimet, és igyekeztem csak a szívem dobogására figyelni, ami már olyan gyorsasággal verdesett, hogy a testem meg-megrázkódott tőle.
Amikor a sebességét már nem lehetett tovább fokozni, hirtelen abbamaradt. Most, hogy már nem volt olyan hang, amivel elvonhattam volna a figyelmem az agyamat fokozatosan beterítő ködről, elveszettnek éreztem magam.
Meglepetten állapítottam meg, hogy nem fáj semmim, csak az üresség a fejemben. Csupán egy töredékmásodperc kellett ahhoz, hogy rájöjjek, mi hiányzik onnan:
az emlékeim.
Próbáltam visszagondolni arra, hogy mi történt velem, de semmire sem emlékeztem, csak a szívem gyorsuló dobbanásait hallottam.
Tétován kinyitottam a szemem. Minden megváltozott. Tökéletesen láttam a sikátor legapróbb részleteit is, pedig éjszaka volt.
Nem csak a látásom vált tökéletessé, hanem a hallásom is. Pontosan hallottam, ahogy tőlem majd százlépésnyire halkan zümmög egy légy.
Végignéztem magamon. A kezeim hófehérek voltak, ugyanúgy, ahogyan a testem többi része is.
Bár úgy gondoltam, fel tudok magamtól is kelni a földről, azért a biztonság kedvéért nekitámaszkodtam egy oszlopnak. Csak normál erővel értem hozzá, de az mégis megingott, és majdnem el is dőlt.
Elrettenve pillantottam újra a kezeimre.
Óvatosan felálltam. Ennyi fekvés után szédülnöm kellett volna, de nem éreztem ilyesmit. Lassú, megfontolt léptekkel indultam kifelé a sikátorból.
Újfent meglepődtem. A lábaim a lehető legkisebb erőfeszítés nélkül mozogtak, könnyedén, és kecsesen.
Az utca teljesen üres volt. Azonnal rájöttem, hogy ennek valószínűleg az az oka, hogy az éjszaka közepén nem nagyon mászkál senki ezen az amúgy is elég elhagyatott városrészen.
Váratlanul a tűz újjáéledt benne, de a lángok most a torkomat marták. Nem tudtam, mi tévő legyek, mi az oka ennek a hirtelen rám törő érzésnek.
Rohanni kezdtem, végig az utcán, ki a városból. A futás is könnyedén ment, természetesen, mintha a testem be lenne állítva a tökéletes tempóra.
Kicsit megkönnyebbültem, ahogyan az utolsó házat is magam mögött hagytam. Óvatosan egy fának dőltem, és végiggondoltam a történteket. Tudtam, hogy valami gyökeresen megváltozott bennem, de képtelen voltam rájönni, hogy micsoda.
Szórakozottan néztem körül a város melletti mezőn. A szemem megakadt egy patakocskán, melynek vizét tökéletesen megvilágították a hold sugarai.
Kíváncsian indultam a patak felé, de ahogyan megláttam magam a víztükörben, a lábaim a földbe gyökereztek.
Nem tudtam levenni a tekintetem a vörös szempárról, ami egy megdöbbent, csillogó arcról nézett vissza rám.
Amilyen sebességgel a város szélére értem, ugyanolyan gyorsan futottam vissza. Néhány rövid perc alatt a városközpontban találtam magam. Sorra olvasgattam a kiírásokat az épületeken.
Megtaláltam azt, amit kerestem. A könyvtár ablakai magasan voltak, de én könnyedén beugrottam az egyik nyitva hagyott emeleti nyíláson. Néhány percig csak céltalanul lézengtem az üres folyosókon, nem tudtam, hogy minek mentem oda.
Az ujjaimat szórakozottan futtattam végig az egyik polcon álló köteteken. Nem is figyeltem rájuk, de a kezem egy pillanatra megakadt egy régebbi könyvön. Hirtelen ötlettől vezérelve levettem a többi közül.
A betűk már réges-régen elkoptak a fedelén, de én ki tudtam olvasni a címet. „Halhatatlan lények” – ez volt a címe.
Kíváncsian lapoztam fel a vékony kötetet. A szemeimet gyorsan végigfutattam a sorokon. Végül megtaláltam benne azt, amit tudni akartam:
„ Vörös szem, és földöntúli szépség. Ez jellemi leginkább kívülről a vámpírokat. Táplálékuk emberi vér. Éjszaka vadásznak, részben azért, hogy ne keltsenek feltűnést, és részben azért, mert a napfény porrá égeti őket…”
Elég volt ennyit elolvasnom. A következő pillanatban dühösen csaptam össze a könyvet, majd gyorsan visszahelyeztem a polcra.
Amilyen gyorsan bejöttem, olyan hirtelen vetettem ki magam a könyvtár ablakán. Nem figyeltem oda az esésre, mégis talpra érkeztem.
Vámpír. Ízlelgettem a szót, de semmi jót nem találtam benne. Nem voltak emlékeim, de az előbb olvasott sorokban jelentősen több negatív dolog volt felsorolva, mint pozitív.
Annak ellenére, hogy első ránézésre őrültségnek tekintettem, be kellett ismernem, elég nagy a valószínűsége.
Ez mindent megmagyarázna, a torkom égését, a vörös szempárt, a szembetűnő szépséget, a hirtelen lett gyorsaságomat, és a természetfeletti erőmet is.
Visszafutottam a rétre. Órákig mozdulatlanul ültem, és bámultam a semmibe.
Nem tudtam mit tenni. Ezernyi ötlet jutott az eszembe, de sorra mindet elvetettem.
Már hajnalodott. Halványan érzékeltem, hogy valami fénylik. Teljesen ledöbbentem a csodálkozástól. Én ragyogtam, úgy, mintha ezernyi apró gyémánt szikrázna a bőröm felületén.
Ebben a pillanatban, ahogy egy rövid időre elkábultam a csillogástól, feltűnt előttem egy kép. Annyira tisztán láttam, mintha tényleg ott lenne előttem, pedig tudtam, hogy nem. A némafilm kockái hihetetlen gyorsasággal peregtek előttem.
Egy bár. Magamat láttam, ahogy ott ülök a pultnál furcsán aranyló szemekkel. Türelmetlennek látszottam, egészen addig, ameddig egy ezernyi harci sebbel beborított bőrű, szőke hajú vámpír lépett be a füstös helyiségbe.
A következő képen egy családot láttam. Mind az öten vámpírok voltak. A szemük olyan aranyszínűen csillogott, mint ahogy az enyém az előbbi jelenetben.
Nagyon meglepett a viselkedésük. Állatokat üldöztek, majd azoknak a véréből ittak. Ezen elgondolkodtam egy pillanatra. Tehát lehet úgy is vámpírnak lenni, hogy nem ölök meg senkit. Abban a pillanatban megszületett az elhatározásom, miszerint megkeresem őket, mert én is olyan életmódot akarok folytatni, amilyet ők.
A döntésem másodpercében megjelent egy újabb jövőkép. Ezen én, és a szőke hajú vámpír kézen fogva sétáltunk egy tisztás felé, ahol két vámpírférfi ült egy nagyobb kövön. Az egyiküknek nagydarab, izmos teste volt. A másikra nem tapadt annyi izom, de ő sem nézett ki erőtlennek, bronzszínű haja különleges szépséggel hatott.
Meg kellett volna ijednem ezektől a látomásoktól, de nem éreztem félelmet. Valami legbelül ismerősnek tekintette őket, mintha régebben is az életem részei lettek volna.
Nem különösebben drámáztam ezen. Véleményem szerint a jövőt látni szuper dolog lehet.
Még az sem ijesztett meg, hogy ezek szerint valami csodabogár vagyok.
Az előbbi aggodalmamat teljes egészében felváltotta valami teljesen más érzés; a remény. Az eséllyé, hogy élhetek boldogan, és találhatok olyanokat, akiket szerethetek.
Egy pillanat alatt felpattantam a földről, és jókedvűen táncoltam beljebb az erdőben, vadakat keresve. Ha annak a családnak sikerül ezekkel táplálkoznia, nekem sem jelenthet akadályt.
Üldözőbe vettem egy szarvast. Az állat gyorsan futott, de az én sebességem messze felülmúlta az övét.
Élveztem, hogy néhány könnyed tánclépésnek is beillő mozdulattal utolértem. Rávetettem magam, és könnyedén löktem el.
Az áldozatom az életéért küzdve mocorgott alattam, de a kezeim stabilan tartották a földön, miközben éles fogaim felhasították a bőrt a nyakán.
A vére nem ízlett túlságosan, de a melegével kellemesen simogatta égő torkomat. Néhány másodperc múlva az állat élettelenül feküdt előttem.
Egy töredék másodperc alatt felegyenesedtem, majd újabb áldozat illatát kutattam a levegőben. A negyedik szarvas után jóllakottnak éreztem magam.
A látomások, melyben a különös család és a szőke vámpír szerepeltek, egyre többször jelentek meg előttem, majd később egy újabb is társult hozzájuk.
Ebben a méz-szőke hajú férfi és én egy réten futottunk keresztül. Mindkettőnk bőre gyémánt fénnyel csillogott a szikrázó napsütésben.
Valamiféle belső késztetést éreztem, hogy azonnal kerekedjek fel az aprócska bár keresésére. Megfogadtam, hogy addig keresem az én hideg melegséget árasztó, zafírfényű gyémántom, ameddig meg nem találom. Együtt akarok csillogni Vele, úgy, hogy fényünk az egész réten szikrázzon.
Az elhatározásom megingathatatlan volt. Senki sem veheti el tőlem, mert Ő engem illett.
Ha kell, örökké keresem. Tűvé teszem érte az egész földgolyót, mert érzem, Ő lesz vámpírlétem értelme.
Boldogan ugráltam tovább, mert életemben először volt valamim, amim eddig még soha:
reményem.
Hitem, hogy az elmémből kitörlődött emberévek emlékei miatt tátongó űrt a fejemben ezerszer szebb pillanatok emlékeivel tölthetem majd meg.
Reménységem, hogy a rég áhított boldogságban most már mindörökké részem lehet.
A halhatatlanság minden percét együtt kívánom tölteni a zafír hideg kékségével szikrázó, szeretetet és gyengédséget sugárzó földöntúli kinccsel, a jólelkű és csodálatra méltó Katonával.
